Bevezetésnek azt hiszem egy vers éppen ide illik, már csak azért is, mert a munkahelyem ihlette.

 

Az utolsó fejezet ( Nagy Éva)

 

Itt dolgozunk évek óta, megöregszünk, jár az óra.

Gondozunk és gyógyítanánk, nem jut nekünk itt szivárvány.

Súlyos beteg ez az élet, bánunk mi is néhány évet.

Ránézünk egy öreg arcra, visszagondolunk a harcra.

Amit átéltek egy élet, ami itt van nem ígéret.

Vannak csak és élnek talán, milyen élet lesz ezután?

Az se lehet biztos rosszabb, üldögélni órák hosszat.

Ágyban, párnák árnyékában, üldögélni pelenkában.

Mind amikor megszülettek, nem tudták, hogy így végeznek.

Itt halnak meg egyszer talán, öreg otthon hűs pamlagán.

______________________________________________________

 

(Öregotthon vagy utolsó menedék?)

Egy munkahely, melytől az emberek többsége megrázkódik s felteszi a kérdést: Hogy bírod?

Aki már ismerőse családtagja miatt találkozott ilyen intézménnyel, az viszont elismeri azt a sokszor erőn felüli munkát, ami egy ilyen helyen mindennapos. Mert ne felejtsük el, főleg súlyemelőnek kéne lenni, de az én kollégáim, egyik sem a Fekete László növendékeiből került ki.

Kicsit inkább, mindenki olyan Teréz anyás (már bocsásson meg akit ezzel a hasonlattal meg találtam sérteni.)

Egy munkahely, ahol csak olyan emberek dolgozhatnak, akik hatalmas szívvel és odaadó lélekkel bírnak, akik bár ők maguk ezt nem tudják, lelkük egy részét odaadják azoknak akikkel, akikért dolgoznak.

Régebben, magam is elgondolkodtam azon, hogy micsoda hely lehet az, ahol csak jajgató, beteges, szekatúrákkal teli, önző, idős és még öregebb emberek élik életük utolsó fejezetét.

De bizony az ember ha ott éli köztük mindennapjai nagyobb részét, a véleménye hamar megváltozik.

És milyen a sors, itt kötöttem alkut magam is és annyi csodát éltem meg, mint amelyre az ember nem is gondolna.

Az idős emberek jellemző tulajdonságai, hogy a régi dolgokról úgy beszélnek, mintha tegnap történt volna. Hamar megtud az ember az idős családjáról mindent. Hiszen, van olyan feledékeny mami, aki azt hiszi, még nem mondta el, ezért naponta ha megáll az ember ráérősen, máris belekezd.

Van, aki annyira elfelejt mindent, hogy 2 perc alatt képes teljes újraindításra, mert egy mozdulat is képes kizökkenteni a valóságból, amit ő percenként újra él. Ezzel volt a legnehezebb megbírkóznom, hiszen ez az ember türelmét sokkolja, nem 2szer ismételni, hanem számtalanszor!

Nagyon nehéz ezt úgy megélni, hogy csak annyit fogadjon be az ember még egészségesnek gondolt agya, amennyire épp szüksége van. Mert hiszen az emberi agy a tanult dolgok közé rossz beidegződést is raktározhat, így a hülyeség is ragadóssá vállhat. Figyelni kell magunkra. Mert csak így lehet ezt hosszú évekig teljes odaadással tenni, persze úgy, hogy az a kis megtört, otthonából kiemelt emberke mindebből ne vegyen észre semmit.

Ott van az embernek könnyebb dolga, ahol már-már látható az időskori leépülés, azt egy szakemberi szem, pár perc alatt kiszűri. De mi van azokkal, akik épelmével, önakaratukból jönnek, hogy gondoskodjanak a később bekövetkezhető elbutulás miatti tünetek tárházának bekövetkezte előtt, így bebiztosítva a maguk és hozzátartozóik gondtalanságát.

Ez is egy rossz kifejezés, hisz az, hogy gondtalan az kissé túlzás. Hiszen gond a bent lakónak, hogy ott kell élnie míg nincs vége, és nincs visszaút, gond a családnak, lelkiekben: mert vádolják magukat, szégyennek tartják, hogy nem tudnak gondoskodni, egyebek. Na és jönni kell, látogatni, mert szeretik, hiányzik, meg ne szólja a szomszéd. Néha hulla fáradta esnek be a hozzátartozók, hiszen ez akkor is csak egy idegen hely számukra, nem az anyu otthona amely egykor talán az övék is volt. Ez az időszak biztos nagyon nehéz.

Több ágyas szobákban alkalmazkodást tanulni ilyen idős fejjel! Képesek rá! Aki akarja és még tudja. De bizony ez a kevesebb.

Van aki azt sem tudja, hogy unokája és fia meghaltak mióta ő beköltözött. A család nem akarta vele terhelni, inkább mindig kitalálnak valamit.

Van, aki csak él szinte összeszáradva, kezei, lábai, nyaka merev gallynak tűnnek, csak etetni itatni és tisztázni kell. És él, érez, hall, ezt mindig úgy kell megélni, beszélni hozzá, hisz ő is örül a szavaknak.

Van aki mindig hazaindul, buszra vár, vagy épp kiszökik a házból.

És van aki mint csendes épelméjű csak figyel, és vigyáz a másikakra, segítség a személyzetnek. Persze őket jobban sajnálja az ember.

A legtöbben, egy végzetes bekövetkezett betegség miatt vesztették el önmagukat. Vannak, akik kommunikálni sem képesek többé. De a dolgozók kitalálják a gondolataikat. Jobban mint a hozzátartozók, mert hiszen mi vagyunk velük a nap hét, év, évek....de nem sorolom.

Olyan is akad, aki otthon csúszott-mászott a lakásban egymaga, hiszen a körülötte lévők nem őrizhették, mióta itt él, azóta a jó ellátásnak köszönhetően, már azt is elfelejtette, honnét jött. Próbál parancsokat osztogatni és ha nem minden úgy van ahogy ő szeretné, duzzog egy kicsit. De aztán rájön, hogy ez nem a grófi kastély és ő nem a királylány.

Van olyan, akit 2 éve újra kellett éleszteni, míg a mentő kiérkezett. Azóta ő a leg magabiztosabb szobaparancsnok.

Szörnyű belegondolni abba, amilyen sorsa van egy-két embernek. Pl. 74 évesen, ott feküdni egy ágyban, kiszolgáltatva mindenkinek és mindennek, 70 éve!!!, mert egy gyermekkori bénulás ágybakényszerítette. De mindent tud a világról, minden érdekli és humora is van. Na rá aztán felnézhetne az ember. De vajon belül mi van a lelkében? Úgy ismer mindegyikünket, hogy ha nem is szólalunk meg, ő átlát a belsőnkön is, amit mi sosem láthatunk.

Ennyi lenne a bevezetés, ez kell ahhoz, hogy megértse az ember, milyen munka alanyai maguk az ellátott emberek, akik végleg ott élnek velünk, mindennapjainkban, részesei vagyunk egy nagy családnak, mert lényeges, hogy úgy éreztessük, hogy számíthatnak mindig minden körülmények között főleg ránk, személyzetre, és igen! Egymásra! Hiszen, lehet, hogy a szomszéd ágyon fekvő veszi észre, hogy nagy a csend, és gyorsan megnyomja a csengőt! Ha abban a pillanatban nővérre vártak volna? egy ágy valószínű felszabadult volna a következő érkező számára.

Morbid, de itt történnek ilyen morbiditások. Majd egy-kettőt leírok, ami szinte hihetetlen. Ha van türelmed és érdekel, folyt. köv.!

 ______________________________________________________

Reggeli müszak.

A felsőbb utasítás szerinti döntése alapján, az ,,elfekvőn,, sem lehet másképp! Még akkor sem, ha itt az egyéb teendők mellett, leginkább a betegek érdekeit kell előnyben részesíteni, mint pl. Míg nincs mosdatás, a tegnap este felhelyezett pelenka tartalma határozza meg a napi indulást. Vagyis: Ki a fene enne jó étvággyal( amit megjegyzek csak eléjük tesz az ember) mert felkelni nem tudnak, egyedül képtelenek wc-re menni, vagy a konyhába reggelit készíteni. Azért vannak itt, mert otthon már nem tudták ellátni magukat. Akkor meg miért nem lehet úgy csinálni a dolgokat, ahogy azok látják jónak, akik ezt minden nap végzik, akik a súlyos és véglegesen betegek közt élve, átlátják mi lenne könnyebbség az ágybakényszerített elesett embernek? Miért hoznak olyanok döntést, akik ide csak akkor jönnek be, ha új lakó hozzátartozójának mutatják meg a leendő életterüket, vagy ha ellenőrizni akarják, hogy minden úgy megy ahogy elrendelték.                                                                                 Tehát a pelenka. Létezik-e olyan ember, aki szívesen enne jó étvággyal, miközben a pelenka tartalma, már lehet félig kint van a lepedőn? Nem hiszem, hogy létezne. Akkor sem, ha egy agyvézés meg is ölte a látszólag már nem normális agysejteket. Lehet az a beteg ember már nem képes kifejezni a benne rejlő kétségeket, de még ember. Tehát kezdődik a műszak. Általában 3 ember van egy nappalos műszakban. Ebből 1 mindig nővér, mert a gondozónő nem minden feladatot láthat el, ezért minden képpen szükséges. Elindul a hajrá.

Jó reggelt! Hogy vannak? Hogy aludtak? Aki tud válaszol, aki nem kifejez. Egy hangos gesztikulálással, egy mosollyal, vagy egy nyögéssel. De ezt mi értjük. Mosdatási idő. Aki ki tud menni, az elindul a fürdő felé, aki képes egyedül mosakodni, de nem tud kimenni, kap lavórt, mosdókesztyűt, krémszappant, törölközőt. Aki pedig nem, azt hamar egy jól képzett kéz, a begyakorolt mozdulatokkal pillanatok alatt elvégzi. A pillanatok alatt tényleg úgy értendő. De ez nem jelenti azt, hogy a komfort érzethez nem elegendő! Mert gyors, attól még alapos.

Csak hát nem egy szoba van, és nem egy ember, aki nem képes megcsinálni már a dolgokat. Arca, nyaka, hasa, karok, lábak, hát, na és a pelenka alatti részek. Kenőcs, púder, tiszta pelenka. Tiszta ruha, zokni, cipő, kiültetés, ágyazás. Egy kész. De sokan kényszerültek ezen helyen élni. Aztán a szellőztetés. Mert a tiszta pelenka végre új fejezetet indít meg az előttünk lévő napra.

Mikor mindenki mosakodott, végigrohanás a gyógyszerekkel. Akire rá lehet bízni, annak kitenni a tálcára, ami persze ugyancsak nem magától ment be az asztalokra, ki kellett osztani. Munkamegosztás. Ha egy gondozónő van meg két nővér, akkor a gondozónő kimosakodik, és elmegy a reggeliért. Az egyik nővér kiosztja a tálcákat, a másik elindul a gyógyszerekkel. Közben mindegyik igazgat, egy rosszul ülő testet, vagy egy leesett papucsot, egy kidőlt vizes poharat, egy levert tálcát, vagy egy fel nem húzott mellény zipzárját. Ez is rutin, pillanatok alatt megy már. Aki nem tudja egyedül bevenni a tablettákat, annak beadja vagy aki osztja a gyógyszert, vagy az, aki majd etetni fogja. Ezt embere válogatja, vagy az éppen aktuális pillanat hozza. De nem marad beadatlan gyógyszer, mert aki etet, az felel azért, hogy ellenőrizze a gyógyszer is beadásrakerült-e, ha nem  ő beadja.

Mikor mindenki evett-ivott, pár percre leülnek a dolgozók is, elfogyasztani a reggelit. Közben, megbeszélik, mi az ami nem a szokványos, mi az ami el nem maradhat, mi az, vagy ki az amire vagy akire ma jobba kell figyelni. Mert jó a napi rutin, de az aktuális probléma megoldása, mindig nagyon fontos.Aztán egy gyors körjárat. Összeszedni a tálcákat, lefektetni aki nem tud egyedül, vagy kikísérni a folyosóra, vagy csak betakargatni, megszeretgetni, mert hát igénylik is, meg ez benne van a lelkeinkben. Ez nem szabály, se nem írott, se nem iratlan. Ez vagy van egy nővérben, gondozóban, vagy nincs. Na meg persze, nem egyformák a napok, és egyik nap van, másik nap nincs.

A gondozónő gyorsan nekiáll takarítani, mosodába menni, mosogatni és ha épp kell odaszalad a nővérhez, ha segítségre volna szüksége. A nővér meg elindul fürdetni. Az aktuális fürdőzők, alapos zuhany, hajmosás, esetleg hajvágás...kis púder, öltözés hajszárítás, aztán jöhet a következő. Ezzel aztán elmegy az idő. Mire vége ezeknek a dolgoknak, jöhet egy közös foglalkozás, ahova egyenként ki kell emelni (segíteni) a tolószékbe a lakót, majd kiszáguldani vele a társalgóba. Addig, míg folyik a foglalkozás, az ágyhoz kötöttel ellenőrzése. Egyik szomjas, másik nem de itatni kell ki ne száradjon, a másiknak a lába zsibbad, meg kell igazgatni, bekenni, vagy maszírozni.

A délelőtt úgy elszáll mint a bizonyos szappanbuborék. Az is csak egy pillanatnyi látvány ahogy lebeg felfelé aztán szétpukkad. Ez a délelőtt, épp olyan. Dolgozunk, az addig látványos, és persze fárasztó, aztán már nem is emlékszik rá senki. Egy gyors rohanás vissza a tolókocsikkal a szobákba, ágyba vissza a minden porcikáját fájdítót, nem kímélve a magunk fájdalmas porcikáit. Sokszor beszélgetünk arról, ha mi véletlenül megérjük, és ilyen helyre kerülünk, akkor is lesz-e olyan ember, aki saját testi épségét, egészségét nem kímélve, ugrik és csinálja ezt az említést sem és elismerést sem érdemlő pokolian nehéz testi-lelki megterhelést kívánó munkát. !? Aztán gyorsan tálca osztás, gyógyszerbeadások, ebéd osztása és bejuttatása, mert ugye reggel óta is maradtak az állapotok, és aki reggel etetésre szorult, az most is.

Ha már mindenki jól lakott, megint egy gyors nővéri-gondozói étkezés. Nem! Közben nem maradt ki, az, hogy a dolgozók leülnek, mert az eddig nem volt. Mert nem jutott rá idő. Ha elfogyasztottuk az ebédet, összeszedjük a tálcákat, lefektetjük az öregeket, és nekilátunk a pelenka cserének. Ezután van egy kis szieszta, ami alatt a nővérek gyógyszert osztanak, a gondozónők meg mosogatnak. Arról nem is esett szó, hogy bizony nagyon súlyos betegek is vannak. Akikkel bizony nagyon sok idő elmegy, mert őket nemcsak gondozni, hanem folyamatosan ápolni is kell. Kötözni, esetleg súlyos felfekvéseit öblögetni, kenegetni. Vagy éppen a katéterét kicserélni, vagy szondáján át táplálni, esetleg gégekanüljét tisztítgatni, nyákszívóját használni hol többször, hol ritkábban. gyógyszerosztás után van egy kis idő, hogy az ember kimegy nem mint nővér, hanem mint érdeklődő, és ez is nagyon fontos! Hogy a mindennapjaikról hosszasabban beszélget az ember, a családról, a régi életéről. Ez az ő érdekük leginkább. Hiszen a bizalmuk kinyílása felénk, leginkább ekkor aklakul ki. Közben ugye az állandó fekvőkről sem feletkezhetünk meg. És mint egy röpke pillanat, már el is szállt a délután, úgy, hogy nem unatkoztunk. Mert közben a következő műszakra is gondolni kell. Hiszen, holnap én leszek a következő műszak, és szeretném, ha nekem sem akkor kellene kapkodnom kesztyűért, pelenkáért, törölközőért, vagy kispárna huzatért. Tehát: Feltölteni a kocsikat, amiről semmi nem hiányozhat! Meg persze le se dőljön róla. Közben a gondozónő már készülődik a vacsorához. Kiporcióz, ez így sokkal jobb, mert ha akkor készítgeti, kenegeti a kenyeret, aprítja, meg egyebek, akkor egy-egy szoba előtt állva hosszú időket töltenénk el. Bár lehet hihetetlen, de itt mindenki tudja az összes lakó izlését, mi az amit szeret, vagy amit sosem eszik meg, mit iszik reggel, mit este.

Aztán közben jönnek-mennek a látogatók is. Van aki igényli a nővérrel való beszélgetést, van aki aggódik nap mint nap, van aki örök elégedetlen, és ezt ki is fejezi. A leg kevesebb, az, aki megköszöni azt az irgalmatlan munkát amit itt mi végzünk. Gondolják, ha ezt választotta, akkor ez a természetes, hogy ezt csinálja. Arra nem gondol, mekkora terhet vett le ez az intézmény a válláról, és azok a dolgozók akik az idős szülőt már ezerszer jobban ismerik mint ők! pedig nem várunk mást, csak egy szívből jövő köszönömöt! Mert jól esne néha. Na van persze, olyan is, aki ha megérkezik, megkérdezi, ma hányan vagyunk? Mikor távozik, betesz az asztalra annyi szelet csokoládét, ahányan vagyunk. Van olyan, aki minden nap bejön látogatni. A papa otthon velük él, de a mamát már évek óta nem bírta volna ellátni. Őt a lelkiismerete űzi, pedig a mama, nagyon durva, goromba vele számtalanszor. Van olyan is, akinek csak testvére van, és 7 év után a nyáron látogatta meg egy alkalommal, meg is ígérte neki, hogy máskor is eljön. Hát !Ha megérik talán majd 7 év múlva? Sajnáljuk szegényt, de szerencséjére talán nem úgy érintik a dolgok, mint mást.

Vannak aztán édes történeteink, olyan mondások, amiket az ember kényszerül azonnal papírra vetni. Néhány aranyos bemondás egy-egy édeskis öreg szájából. Lehet, már rég elfelejtettük volna, ha néha ezt a füzetet nem vehetnénk elő! Na ilyen nincs a hozzátartozóknak, pedig ezek igazi kincsek! És ez csak a miénk. Lehet köszönet helyett? Akkor mi köszönjük annak a nálunk elszenderedőnek, hogy az utolsó idejükben néha elfeledtették velünk a nehézségeket, ha egy-egy ilyen vidám percet szereztek a jópofa beszólásaikkal.

Egyik fekvő betegünk, akit nagyon szerettünk, de aztán a család hosszú évek után úgy döntött, hogy a mamának nem felel meg az itteni ellátás, zokogó könnyek közt elszállítatták egy másik intézménybe, ahol a mama egy hét múlva meghalt. A nyakam ölelte a nem béna kezével, könyörgött, ne en gedjem el. Mondtam, nem én döntöttem így, törődjön bele. Szörnyű volt. A családra azóta nem is emlékezünk jó szívvel. Mi tudjuk, a lelkünk tiszta, a mama mindent megkapott.

Egy alkalommal,mágjarakás volt ebédre, aztán mikor megetettük, azt mondta,,.. Finom lett volna ez a káposztás tészta, csak a tetejére ne raktak volna tejszínhabot! ,,..Akkor ezen jót derültünk. Persze tudtuk, az idős ember főleg egy agyvérzés utáni időszakban, már nem érzi úgy az ízeket, de ez akkor jó volt, és, hogy leírtuk, így sokszor emlékezünk is rá. Egy másik alkalommal, megkérdezte, mióta raknak a tarhonyára darált diót? Ami persze, darálthús volt. Egyszer meg reggel azzal fogadta a nővért, hogy az éjjel itt járt egy kutya, ellopta az éjjeliszekrényéről a rántotthúst, de félt neki szólni. ilyenkor aztán eszünkbe jut sok minden róla, és csak mondjuk: Emlékszel mennyire utálta ha kiültettük az ágy szélére? Sírt, roszzullétre panaszkodott, csak, hogy minél előbb fekhessen vissza az ágyába. Megjegyzem, a hosszú évek alatt, egyszer sem volt felfekvése!

A családja eleinte ragaszodott, hogy tetszik a betegnek vagy sem, ki kell vinni a fodrászhoz hajfestésre, dauerra. Majd belepusztult, olyan fáradt volt. Aztán valahogy csak rájöttek, hogy ez teljesen felesleges, szegénynek aztán a frizura volt a legkevesebb ami hiányzott.

----------------------

Egy mindenki által emlékezetes mama, olyan volt mint a kisbaba. Lehetett imádni, a másik pillanatban olyan hisztit csapott, hogy csak nem harag lett belőle! De aztán olyan hangon mondta, ne haragudj! És bújt hozzánk mint egy kis cica. Egyszer fodrászhoz vitte az unoka huga, és látványosan szép lett. Kérdeztük: Hú de szép? Aztán mennyibe került? 80fillér! Mennyi? Olyan pénz nincs is! Ja! 80 Pöngő!Egyszer, valamit adni szeretett volna. Hát fogott egy sárga barackot, és dugta a kezembe. Vidd el, edd meg, ne lássa senki! Aztán ahogy mentem a folyosón, éreztem, valami bizsereg végig a karomon. Hát egy csapat hangya indult útnak a megbolygatott barackos tál édes gyümölcséből. Csak mosolyogtam, és még órák múlva is, kérdésére jó volt-e ? Csak köszöntem a finom gyümölcsöt.!

------------------------

Volt egy tanárnő, akit 90 évesen még a diákjai látogatták, mert annyira szerették. Látogatás alatt jóízű kacarászás hallattszott ki a szobából. Nagyon hosszú idő telt el, mire rájöttünk, egy szem gyógyszert sem szedett be. Telerakta a kórházi ágy cső lábait. Úgy vettük észre, hogy már megteltek, és nem fért bele több. A fia minden egyes nap jött látogatni, hozta a joghurtot, krémtúrót banánt. Ő legszívsebben egyszerre megette volna olyan jó étvágya volt. Körülnézett a folyosón és ha nem látott senkit, a hűtőben végig kóstolgatott mindent, üdítőket, szörpöket mindegy az kié volt. Sokszor lebukott, de nem foglalkozott vele különösebben. Amit megkívánt azt megette, megitta.

Egyik nénit látogatta a lánya, aki nagyon messze lakott, kevés lehetősége volt a látogatásra. Egyszer mikor itt járt, a mama nagyon örült neki, beszélgettek is, de a mama nem nyitotta ki a szemét. Mondtam neki, nyissa már ki a szemét olyan ritkán találkoznak, legalább most nézze meg a lányát. Azt mondta rá, kisnővérke! Jobban látom ám ha csukva van a szemem. Aztán pár napra kaptunk tanulókat, és ráadásul fiúkat. Ez persze, nagyon tetszett a mamáknak. Azoknak, akik még nem felejtették el, mi a külömbség a fiú meg a lány között. Hát ez a néni, még nagyon csak tudta. Azt mondta az egyiknek, hogy ő ha fiatalabb lenn mondjuk egy 20, vagy negyven évvel, aztán számolt,vagy egy hatvannal, akkor már el is vetetné magát ezzel a szép fiatalemberrel! Egyszer nem jól érezte magát, fel ment a vérnyomása, fulladt, mondtuk csinálunk egy EKG-t. Azt mondta, ne az ő szívével foglalkozzunk, hanem azoknak a szép fiatalembereknek a szívével, akik most itt vannak.

----------------------------

Egy analfabéta is lehet jó író, számoló. Pl. Ha alá kellett írni, és kellett a két kereszt, ő mindig hármat tett, és azért mert ő azt mondta, többet nem tud írni. Na neki is vannak mondásai! Egyszer, egy Japán feliratos film ment a tv-ben. Lehalkította a nővér, mert hát úgysem érti... Erre ő! Hankítsd má fföl, mert úgyse olvasok inkább csak hallgatom úgy értem! De hát nem magyarul beszélnek benne! Ja akkor se tudom elóvasnyi!

Egyszer nagyon fájt a hasa, elküldtük ultrahangra, megállapították veseköve van. Aztán másnap azt mondta, fáj a vízhólyagja ott középen. Kérdeztük mért vízhólyag, hát mert az van benne nem?

Ha nem tettük ki valamiért, olyan duzzogást, hisztit tudott csapni, hogy az egész napot bearanyozta!.. Aztán az embert úgy fel bírta húzni, hogy döbbenet. De a vége mindig az volt, hogy az ember megsajnálta, mert úgy tudott hüppögni mint a megbántott kisgyerek. Nem lehetett rá sokáig haragudni.

-------------------------

Volt egy nagyon nehezen mozgatható néni, akinek sok gyereke volt. Nagyon sokszor nem volt itt köztünk gondolatilag, de néha meglepően tudta mi zajlik körülötte. Sokszor sorolta a számokat, és kérdezte, pl. hogy a 7 után a 8 jön? Na ő aranyos dolgokat tudott mondani. Nővérke! Segítsen nekem, mert nem tudom! Mit nem tetszik tudni? Hát, hogy vagyok, vagy nem vagyok? Megnyugtattuk, hogy van. De vajon mi volt ott belül, a kérdés mögött? Melyik rejtett tudati állapot kérdeztette meg vele, és vajon megnyugtatta-e a válasz? Sokat imátkozott, és bár hosszú szenvedésnek hívhatnánk, mire elment, de ő nem szenvedett hiányt hozzá mérten semmiben. A gyerekei jöttek, enni, inni mindig volt, szépen el volt látva, beszélgettek vele, és békében hagyták. Nagyobb igénye már nem hiszem, hogy volt, mint az őt körülvevő szeretet.

------------

Volt egy nagyon szép nénink, aki varrónő volt fiatalon. Annyira előrehaladott leépülés uralta testét, hogy az nekünk is nagyon fájt. Mindig haza akart menni. Itt csak átutazóban volt. Mondatként összekapcsolta a nagy sebességgel jövő-menő gondolatait, amiből aztán fura dolgok lettek. Tessék mondani! Itt a hűtőszekrényben van a fagyasztott kutya? Vagy éppen elindult a buszra a kis kardigánnal a karján. Még jó, hogy itt mindenki figyel egymásra, és a nővért riasztotta aki látta kimenni az ajtón. Vagy épp az édesanyja haragjától félve sírt, hogy engedjük már haza, mert az édesanyja nagyon szigorú, ő meg már olyan régen eljött otthonról. Ilyenkor alig lehetett megvígasztalni, megynyugtatni. Egyszer, arra gondoltam, talán terelődik a gondolata, ha megkérem segítsen nekem, meg próbálom a régi élete varrónői múltja felébresztésével lefoglalni kusza kis gondolatait. Bevittem a szobába egy nagy fürdőlepedőt, ollót, elkezdtem szétvágni, mondtam, ebből kellene varrnunk mosdókesztyűt, szabja ki, aztán kézzel pelenkaöltéssel összevarrogatjuk. Persze! Majd én ingyen dolgozok itt! Csinálja az, aki ezért fizetést kap. Nem sikerült. Máskor, meg a vadonat új köntösének lefejtette az ujját, hogy idehozták, hogy alakítsa át. Persze elvettük a kis ollóját, nehogy nagyobb kárt tegyen esetleg magában. Ez a betegség, hihetetlen dolgokat hoz felszínre. Borzalmas volt nézni lánya fájdalmát, fia kétségbe esését, anyjuk zavart arcát kémlelve, mit is mondjanak neki, amit talán megért. Mi ezzel naponta találkozunk, és meg kell értenünk, sok mindenen át kell lépnünk azért, hogy ne tragédiaként éljük meg. Szükségünk van, a napi lazításra, mert ez nagyon megterhelő tud lenni, főleg, ha ismerjük a beteg múltját, egészséges egyéniségét, precizitását, családszeretetét. Szomorú. De ez is van valamiért.

 

Irma néni ezt a történetet sokszor elmesélte. De nem nagyon volt idő végighallgatni, mert mindig rohant az ember. Amíg körülötte tevékenykedett az ember, addig hallgatta, aztán mondtam, majd egyszer meghallgatom a végét. Járt oda valami újságíró egy időben, mert nagyon szép szomorú háborús történetei voltak. De ez az ő története.

Édesanyja korán meghalt. Édesapja ott maradt a felnőtt lánnyal és a kicsikkel. Irma néni volt az anyjuk. Mindenki járta a maga életútját, ő meg ott maradt öreglányként. Mert akkor már elmúlt negyven éves. Az öreg nagynéni, aztán megsajnálta, hogy annyi jót tett ez a lány mindenkivel, ő meg ott marad egyedül, társ nélkül. Volt egy családbarát ember, aki a háborúban elveszítette a lábát. Szorgalmas ember volt rokkant létére és csak egy dolog hiányzott egy megértő társ, akivel megoszthatná a hátralévő életét. Irma néni először hallani sem akart róla. Méghogy ő csak azért, mert rákényszerítik? Olyan ember akit nem is ismer.

De múlt az idő és egyre többet beszélt a nagynéni a jóságos emberről, aki megmentette egy csomó ember életét.

Addig-addig beszélgettek róla, hogy szinte ismerőssé vált az az ember. Már tudta jó ember, Vincének hívják és nem ígér semmit, csak társat keres, aztán hátha még annak az asszonynak is tud nyújtani valamit öregségükre aki társsául szegődik. Vince özvegy volt. Irma néni tudta, hogy a még fiatal felnőtt gyermekei nem biztos, hogy elfogadják őt. 

Egyszer találkoztak, amikor megbeszélték az esküvőt. Aztán a második alkalom már a két felelősségteljes szomorú ember eggyéválása volt. Nem panaszkodott, hogy rossz élete lett volna. Szerelmes sosem volt ebbe az emberbe, de rendkívül tisztelték egymást. Már eltelt egy kis idő, amikor Vince elmesélte, hogyan veszítette el a lábát. Háború volt. Tél, hideg. A tatabányai bányát, ahonnét a fűtéshez, világításhoz  a szenet bányászták, berobbantották. Kétségbeesett emberek álltak a bánya bejáratánál, anyák a kicsi gyerekeikkel, férfiak nélkül, mert legtöbbjük harcolt valahol családot hátrahagyva. Vince az egyik tárna művezetője, megsajnálva a sok reszkető anyát és gyermeket, döntött. Bemegyek! Megkeresem azt a helyet, ahol eljutok a szénig és ha lesz aki segít, bányászunk. 

Kérték ne tegye, mert látták mekkora baj van. De akkor már hajtotta a bányászvér. Kötelek, lámpák, csákányok, lapátok. És emberek. A bányászok, akik nem voltak ott, hamar meghallották mire készül Vince. Néhány óra küzdelmei után Vince egy kis résen bejutott az alagútba. Felmérte a helyzetet, és siralmasnak ítélte meg, majd nekiálltak deszkákkal, gerendákkal kitámasztani a bejáratot. Már majdnem sikerült, mikor beomlott a robbanás késői következményeként és magaalá temette Vincét. A kintlévők hosszú idő elteltével tudtak csak eljutni az akkor már alig lélegző férfihoz. Vincét miután kihozták, egy lerobbant otthagyott motorra tették, és úgy vitték orvoshoz. A z orvos megállapította, elhalt a lába, mert hosszú volt az idő, amíg elszorította a deszka éle az ereket. Azonnal kórházba kellene vinni. Csakhogy a hidat is szétbombázták, ezért deszkákat kötöztek össze, hogy átszállítsák hősüket a kórházba. Az orvos azt mondta, nem tudja ezt a műtétet elvégezni, mert elfogyott a szén, ami kellene a műtő beindításához. A bányászok azt kérdezték, ha most visszamennek és elkezdenek termelni, van esély rá, hogy vince rendbe jöjjön? ....és mentek. Két nap múlva ideiglenesen elkezdték a kitermelést, segítve a város lakóit, akik már-már megfagytak a hideg lakásokban. Vince rendbejött, és tavasszal már lábat is kapott, a kórház jóvoltából. Ma már elképzelhetetlen ez az önzetlenség, a háború borzalmait, már csak ilyen legendákból, Irma nénik történeteiből ismerhetjük. Szomorú de szép történet. Irma néni ahogy ezt a történetet elmesélte, újra átélte a borzalmakat. Sajnáltam, de nagyon megköszöntem, hogy megosztotta velem ezt a történetet. Vince majd 20 évvel volt idősebb nála. De nagyon szépen éltek, míg aztán Vince 80 évesen, már öregen 20 évvel ezelőtt meghalt. Ekkor Irma néni mosolygott, és azt mondta, így 100 évesen is ugyan így csinálnám ha 50 évvel fiatalabb lennék.

..................................

Egy olyan munkahelyen, ahol ennyi nő van összezárva, történnek dolgok. Voltak végletek. Egyik önzetlen, segítőkész, a másik önző egoista. A leg érdekesebb az volt, hogy ami megmaradt, azt el lehetett vinni.

Azt hiszem ez természetes. Ebben a nehezen élhető világban! Igen ám! Mindig az volt a baj, hogy kevés a létszám. Ha jó volt a kaja, biztos az nap annyian voltunk, hogy épp annyi maradt amit megettünk.

AZ összejövetelek. Jobb helyeken, működőképes ez a dolog. A régi munkahelyemen körzetben közvetlen volt egy kolléganőm, meg egy főnököm. De helyettesítéskor, össze-össze jöttünk egy-két hétre, ha  a másik körzeti orvos vagy a gyermekorvos szabira ment, bizony alig vártuk a helyettesítést. Ezek nagyon jó bulik voltak. A betegellátás is sokkal gyorsabb volt, mert az orvosnak több szolgálatkész beosztott leste parancsait. Ezt csak képletesen írom, hiszen nagyon jó főnökök voltak. Kértek és nem parancsoltak.

Velük a mai napig összejövünk olyan eü. dolgozók összejövetelére, ahol sztorizgatunk, jókat nevetünk, hiszen közös élmény az van annyi, hogy ezeket ha mindig felidézzük sem unjuk meg.

Az othonban a társaság nagyon belefáradt már a szociális és ápolási szükség, az eskü meg nem szegése, kívánalmak, elvárásoknak megfelelési kényszerébe.Mindenki. A szakmai kiégés talán még nem megfelelő szó, de néha szabadság előtt már-már egyre jobban érezhető volt.

Néha azért ha rá tudtuk venni egymást és mégis elmentünk valahova, azért jó volt. A hóban ácsorogva, a lefoglalt helyünket betöltötték, de találtunk másik helyet. Vagy fiúsztriptiz nőnapon, szerintem többször lehetett volna ilyen, közös sportolás. Na szinte ennyi. itt mindig mindenkinek más dolga volt. És mindez miért? Mert a társaság igazából kényszeresen dolgozott együtt egy helyen egy célért. Legyen egy fix munkahelye. Szinte mind egykorúak voltunk. Egy-két fiatal feldobhatta volna a hangulatot, de nekik is megvolt a maguk harca. Mert az élet mindenkinek egy harc. Egy ilyen testi , szellemi megterhelés mint egy ilyen munkahely, sajnos pszichológusok által is nagyon elhanyagolt. Külföldön van lehetőség, hogy a szakmai és mentális kiégés kezelésére a dolgozó testi lelki egyensúlyának szintentartására közös trénigen vesznek részt a dolgozók. Ez sajnos itt nálunk elképzelhetetlen. Pedig mennyivel könnyebb lenne feldolgozni a mindennapok megterhelő tényeit. Azért akikkel az ember nap mint nap foglalkozik és megtörténik a szomorú visszafordíthatatlan, az kit jobban kit kevésbé de lelkileg megvisel. 

Egy kis jellemzés, remélem nem bántó, nem szeretném. Én ilyennek láttam.

Mikor felvételt nyertem az otthonba, ketten voltunk kezdő újak.  Böbe aztán kiderült, hogy már egyszer dolgozott itt, csak elment jobb anyagi lét reményében.  Tőle sokat tanultam. Ezt ő lehet nem is tudja. Néha szétszórt volt, de nem lehetett rá haragudni. Viszont olyan dolgokat is megcsinált, amit egyikünk se. Pedig az idős embernek, aki a kedvére tud tenni, az ritka, hiszen alap a bizalmatlanság. De őt szerették, hiszen ha kellett szabadidejében megjött és meghozta a kívánságlistán szereplő dolgokat. Mondtuk neki, hogy bolond. De visszagondolva, a leg nagyobb szívű ember volt mindannyiunk közül. Volt bizony pokoli időszaka. Közösen imádkoztunk a kis unokája éltéért. Imáink meghallgattattak. 

Amit megtanultam tőle, akkor az én legnehezebb időszakomban, amit el kellett viselnem, emelt fővel. A munkahely egy hely ahol dolgozol. Teszed a dolgod, nem kell semmivel törődnöd, hiszen otthon vár a családod, akiknek te vagy a fontos, aztán ha a munkahely rossz, azon előbb-utóbb lehet változtatni. De a családodnak te vagy az egyetlen.  Ő már a hónapokat számolta, azt mondta neki már mindegy, nem törődik senkivel. Ő azt csinálja ami neki jólesik, akinek meg nem tetszik hát… Na ez adott egy akkora löketet, hogy pont addig bírtam, ameddig szükségem volt rá. Sokszor eszembe jut, szerettem vele dolgozni. Pedig egyszer az asztalra is feldobott. 

....................................

 

 

...Te leszel a kis Éva mondták, mert van a magas Éva természetesen ő a nagy Éva. Mindig nagyon elegáns volt, divatos jól állt neki az arany a sötét bőrén. Nem lehetett könnyű az élete de talpon kellett maradni magáért a gyermekeiért és a szerelemért. Aztán megtalálta azt aki mellett boldog feleség lehet. Nagyon jó volt vele dolgozni. Amikor volt kettőnk között rezgő léc, azt nem is értettem miért de szerencsére hamar túllendültünk rajta. Hiszen azt hiszem rokonlelkek voltunk. A legemlékezetesebb amikor éjszakás voltam és Margit néni leesett az ágyról. Ő jött reggel elsőnek. Mikor kétségbe esve szaladtam elé, belépett a szobába. Látta, hogy Margit néni nevet, ő is elkezdett hangosan nevetni. Annyira meg voltam ijedve, hogy szinte megmerevedtem. De a szívbőljövő kacagása megnyugtatott. Na meg  Margit néninek sem lett semmi baja. Annyi bizsut kaptam tőle, hogy csináltam egy kis képkeretet amire ráhúztam egy függönydarabot, lefújtam ezüsttel. Az lett B. Éva fala. Nem is tudja, hogy ahányszor bemegyek és leakasztok valamit róla, mosolygok és hallom a nevetését. Nem tudom még mennyit kell neki dolgozni, de a betegeknek csak jó ha ő ott van.

.......................

 Magabiztos, erős, családcentrikus szókimondó. Aki ismeri a kolléganőket tudja ki ő.

Idős szülei, férje, gyermekei, kis unokája mind körülötte. Munkájára igényes, ezt elvárja másoktól is. A divat nem érdekli, de a harmóniát szereti a saját öltözékében is. Ezt nem is tagadja. Kíméletlenül kimondja ami a szívén. Kemény nyílt lapokkal játszó egyéniség.Én inkább azért hármat kerülök, mielőtt kimondom a dolgokat. Lehet, hogy a hirtelen felindultságból eredő szó maradandóan megbánt olyat, akit igazából nem is akartunk megbántani. Ha tehettem hazavittem, hisz kis kitérővel előbb ért haza mint busszal ért volna. Persze sosem mondtam, sőt ezen nem is gondolkodtam, hogy mire visszakeveredtem a saját utamra, fele utat meg is tettem volna hazáig. Nem esett nehezemre, pedig azt hiszem nem voltam a szíve csücske. Biztos jó volt a családjának is, ha előbb köztük lehetett. Ha vele dolgoztam biztos voltam benne, hogy egy jól megszervezett nap lesz, talán nem marad el semmi. A lakók is tisztelték, szerették. Mindig azt mondták, olyan mint egy katona, szigorú elvárásai vannak, de a dicsérettel sem fukar.

.............................

Azt hittem róla, hogy magabiztos, mikor megismertem. De aztán rájöttem, hogy a nagy hang egy gyenge törékeny nőt takar. Korán elveszett a legtöbb álma. De mint anya, kiválóan vizsgázott. Egyedül nevelt olyan lányt, mint az övé. Szép, okos, és ami az anyjában nincs meg, benne igazán életre kelt. Büszke lehet arra, amit általa elért. És az a kis gyermek! Részese legyen még soká az életüknek! Nyugdíj? Fiatal nyugdíjas. Jó neki. Választhat. Ha akar dolgozik, ha akar nem. Amit nagyon irigyeltem tőle, nem siránkozik a múlton, az emlékektől képes pillanatok alatt megválni, és új lappal kezdeni gyász helyett. Egy dolgot bánok, hogy nem tanultam meg tőle. De ajánlom mindenkinek! Ahol ilyen igénynek van kitéve a szervezet, ott nem kell minden áron hősnek lenni.  Meg nem térül, nincs érte díjazás!

Magyarul, ha ketten lehet csinálni a munka nehezét, ne áldozzuk a saját erőnket, mert később egyedül sírunk ha fáj itt is ott is, akkor már késő.

..........................

Aki más volt mint a többiek. Nem sokat dolgoztunk együtt. De jól ismertem. Elegáns, szorgalmas, több alapon álló, erős nő. Az élet neki is feladta a leckét, de nagy túlélő. Pedig a maga erejéből lett olyan. Szerencsére ő is megtalálta az igazi társat az életben akire igazán szüksége van. Fia azt hiszem korán önálló lett nevelésének köszönhetően. Perfekt tudta az öregek nyelvét. Szerették, mint ahogy ő szerette a körülöttük serte-perte teendőket is.

........................

 

 

 

---

Oldal: Öregotthon?Vagy utolsó menedék?
Zene, versek, fotók, és a törődés az igazi életem - © 2008 - 2024 - picurhangya.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat